Van úgy, hogy az ember egy focimeccsre úgy érkezik, hogy a fű zöld, a nap süt, és mindenki abban bízik, hogy ezúttal nem a taktikai tábla lesz a főszereplő. Nos, kedves olvasó, a Hencse és a Reagál Zsana közös produkciója pontosan azt hozta, amiért az ember belépőt venne: két kapu, két gól, egy kifulladt combizom, és annyi taktikai módosítás, hogy Jürgen Klopp is elsírta volna magát örömében.
Kezdjük a színpadi utasítással: az idő gyönyörű volt, a gyep makulátlan, a lelátó pedig már a melegítésnél tudta, hogy itt bizony érdemes lesz figyelni. A csapatok időben leadták a lapokat a kommentátoroknak – ritka erény manapság –, így legalább nem kellett később találgatni, ki is az a Williams, aki a hazaiak középpályáján Washingtonnal kettesben próbálja értelmezni a világot.
A hazaiak 4-2-3-1-ben álltak fel, Ponizsil mögött Zaharák, Donnika-Iordakesko, Loksevsky és Csieger, előttük pedig a már említett washingtoni tengely. A vendégek 4-4-2-je sem volt éppen szégyellnivaló: Roszmayer kapuját Yuuki, Swayze, Gisal és Gonczo védte, a középpályán Queern, Kochenburger, Roznovszky és Lauterberg osztozott, elöl pedig Ruiz és Heiczmann leselkedett.
A hatodik percben Ádám Röfy már jelezte, hogy ő ma nem statisztának jött: előre kérte a labdát, a balról érkező beadás azonban elkerülte, mintha csak a szomszéd kertjébe szánták volna. A focit viszont nem kell félteni, mert a tizenkettedik percben jött a meccs első igazi gyöngyszeme: Jens Queern úgy szlalomozott át a védőkön a büntetőterület határáig, mint aki azt hitte, hogy a labda hozzá van láncolva, majd a bal kapufa mellett, szinte hihetetlen szögből bevágta. 0–1, a vendégek pedig hirtelen úgy néztek ki, mint akik komolyan gondolják.
A harminchetedik percben Pál Muravek úgy döntött, hogy inkább megtartja magának a véleményét – legalábbis a játékvezető szerint túl hangosan is, mert sárga lapot kapott. Öt perccel később Nikolaus Gisal ugyanebbe a csapdába sétált bele, így a fegyelmi bizottság immár két tagot számlált. A negyvennegyedik percben pedig Ádám Röfy rúgta el a labdát, és mivel a bíró nem szereti, ha valaki tőle veszi át a játék irányítását, ő is sárgát kapott. Szegény Röfy ekkor még nem sejtette, hogy a meccs végére a hős és a bűnbak szerepét is egyszerre fogja eljátszani.
A félidő előtt a Reagál Zsana kispadján olyan aktivitás tört ki, mintha valaki véletlenül rálépett volna a taktikai szoftver összes gombjára: 4-4-2, pressing, hosszú passzok, kemény játék, mindenki előre. Az edző feltehetően úgy döntött, hogy ha már egyszer itt van, akkor neki talán nem árt, ha a csapat focizik is valamennyit. A félidőre 58 százalékos labdabirtoklásnál jártak a hazaiak, de az eredmény állt, mint egy szfinx.
A második félidő elején a Hencse is átváltott „mindent előre” módba, Swayze pedig a negyvenhatodik percben csatlakozott a sárga laposok népes táborába – a játékvezető notesze kezdett úgy kinézni, mint egy telefonkönyv. A hatvanhetedik percben aztán jött Röfy nagy pillanata, legalábbis majdnem: a tizenhatoson kívüli tülekedés után labdához jutott, de a lökete egyenesen Roszmayer karjaiba hullott, mintha csak a kapusnak címezte volna.
A hatvankilencedik percben viszont a sors visszaköszönt: közvetlen szabadrúgás, Röfy állt a labda mögött, a lövés megpattant, a labda pedig a meglepett kapus mellett a hálóba vándorolt. 1–1! Mintha a hazai szurkolók hangját hallotta volna meg a csapat – vagy csak egyszerűen jókor voltak jó helyen.
A hetvennegyedik percben aztán jött a meccs legszórakoztatóbb jelenete: Malcolm Ruiz hirtelen tiszta helyzetbe került, de olyan sokáig gondolkodott, hogy Botond Ponizsilnak lett ideje egy úszó mozdulattal a lövésbe vetődni. Ruiz reakciója minden bizonnyal az volt, hogy „én ezt már láttam a tévében, csak akkor nem én voltam a főszereplő”.
Két perccel később Röfy újra varázsolt: kicselezte a védelmet, Lauterberg csak nézett utána, mint aki a buszmegállóban felejtette a jegyét, Roszmayer pedig kifutott, hogy csökkentse a szöget. Röfy a kapus lábai között akarta átcsúsztatni a labdát, de az az oldalhálóba ment. A közönség ekkor egy emberként sóhajtott fel, majd ugyanabban a másodpercben nevetett is, mert hát ez már tényleg komédia volt.
A hetvenhetedik percben Gonczo keresztje véletlenül a saját kapusa elé került, ahol Hencse megszerezte a labdát, de a kapus hiba nélkül hárított – ezen a ponton már senki nem lepődött meg semmin. A nyolcvannegyedik percben aztán jött a dráma: Tomescu Donnika-Iordakesko izomhúzódással hordágyon hagyta el a pályát, helyére Viktor Rogozsán lépett. A szurkolók ekkor még nem tudták, hogy ez a csere lesz a meccs utolsó nagy fordulata.
A nyolcvankilencedik percben Hencse újra átszervezte a csapatot 4-4-2-re – a taktikai tábla ekkor már úgy nézett ki, mint egy sakkfeladvány, amit egy óvodás rajzolt. A második félidő labdabirtoklása 52 százalékkal a hazaiaké volt, de a végeredmény már nem változott: 1–1.
A lefújás után a hazai edző így értékelt: „A fiúk ma megmutatták, hogy a szív és a taktikai fegyelem együtt is működhet – legalábbis addig, amíg a taktikai táblát nem kell felmutatni a sajtótájékoztatón.” A vendégek mestere röviden annyit mondott: „Queern gólja szép volt, Röfy szabadrúgása annál kevésbé. A következő meccsen megpróbálunk kevesebb gombot megnyomni a kispadon.”
Ádám Röfy pedig így zárta a napot: „A kapufa és a kapus lábai között kell megtalálni a helyes utat. Ma nem sikerült, de legalább a szurkolók jól szórakoztak.” Valóban, Ádám, valóban – a semleges néző pedig csak annyit kért a focitól: legközelebb is legyen ennyi izgalom, de lehetőleg kevesebb sárga lap.>>
AI Asistent |
